1944, Budapest. Egy kocsma törzsvendégei beszélgetnek az élet dolgairól. Odakint: háború, éhezés, félelem, nyilas terror. Odabent: vita a jó borjúszegy elkészítéséről. Aztán érkezik egy idegen, és a beszélgetés egészen más irányt vesz: a hatalom természete, az igazság és az erőszak viszonya, az egyén szabadsága és felelőssége. Ki jogosult mások sorsáról dönteni? Mikor válik az igazság keresése az elnyomás eszközévé? Meddig és mennyiben felelős az ember azért a világért, amelyben él?

Amit a kocsmaasztal mellett még elméleti kérdésként vitatnak meg, azt hamarosan a saját bőrükön kell megtapasztalniuk. Sánta Ferenc története az emberi lét feloldhatatlan ellentmondásaival szembesít. Az életösztön az erkölcsi tartással, a mások iránti felelősség az önmagunkhoz való hűséggel kerül szembe. A tisztesség megőrzése tisztességtelen cselekedetet követel. Az elvekhez való feltétlen ragaszkodásnak embertelen következményei lesznek. De vajon megítélhető-e a tett, anélkül, hogy ismernénk mindazt, ami mögöttük rejlik? Mennyit tudhatunk önmagunkról, amíg nem kerülünk olyan helyzetbe, amelyben az elveink és a cselekedeteink többé nem egyeztethetők össze? Az előadás a hagyományos színpad–nézőtér viszony átrendezésével a történések közvetlen közelébe helyezi a közönséget. Olyan intim, közös tér jön létre, amelyben a néző anélkül válhat a történet részesévé, hogy cselekvőjévé kellene válnia. A közelség megnehezíti a kívülállást, és vele együtt az ítélkezés kényelmét is. Hiszen könnyű megmondani, mi a helyes, amíg nem nekünk kell megfizetnünk az árát. De vajon lehetséges-e, hogy éppen akkor maradunk hűek önmagunkhoz, amikor megtagadjuk mindazt, amiben hiszünk?