Napfényes, ezerszínű, sosemvolt, mégis valós mesevilág. Ahol köddé válik a kézzel érinthető, a képzelet alakjai, történései pedig megfoghatóvá, átélhető élménnyé, jóízű közös játékká szilárdulnak. Egy mesejáték, ami attól nevezi magát modernnek, hogy több is, kevesebb is, mint ettől a műfajtól megszoktuk. Jószerével cselekménye sincs — viszont leköt, él és hat. Nem céloz, de telibe talál. A legnehezebben megszólítható közönség, a nyolc–tíz éveseké pedig nevet, tapsol, újráz. A színpadon újrateremtett, nagyon is a hétköznapokból táplálkozó fantáziavilág pedig aztán mindenkit másként és más dolgok továbbgondolására sarkall. Ilyen volt a Trapiti bemutatója.

A végtelenségig el lehetne vitatkozni afölött, milyenek a „mai gyerekek”, mit várnak egy mesétől, vagy mit fogadnak el tőle. Mi az, ami a szórakoztató ipar termékeinek rájuk zúduló sokaságából butít vagy nevel, manipulálható fogyasztóvá alacsonyít le vagy kézen fog, játszani hív, embernek maradni, élni segít.

Minden mindegy?

A Mesebeli városkát fenyegető „hatalmas veszély” csak látszólag banális. A Mindent Elfelejtő Mese gonosz varázslata, a mindenkit elpusztítani képes — vagy ami szinte ugyanaz, a „minden mindegy” és „egyébként nem érdekes” állapotába bekavaró, tehetetlen eszközzé alázó — varázskanál felnőttnek, gyereknek egyaránt ismerős. És olyan mindegy, milyen nevet kap a hétköznapokat élhetővé tevő, apró örömöknek, értékeknek elnyelésére egyetlen óvatlan pillanat alatt képes gonosz. Aki úgy kerít hatalmába, hogy összeír, megszámol, önmagunk ellen fordít. Akárcsak a védekezés egyetlen hatékony eszköze, az emberi összetartás, szeretet.

Bodor Judit látványtervező színpadképe segített ezt átadni, elfogadni. Bándi Johanna, Bandura Emese, Vencz Stella, Gaál Gyula, Nagy Anikó, Nagy Tamás és a többiek jóízű humora, képzeletgazdag játéka maga volt az életet minden önzésen, hatalomvágyon átmentő, halhatatlan mese.