Bűnösök, áldozatok, Európa
Báthory ÉvaA Valahol Európában című muzical — Balogh Attila első rendezése a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatánál — megérdemelt és osztatlan sikert aratott a péntek esti bemutatón.
Egy szétbombázott kicsi ország rettegő, megalázott, a puszta túlélésért bármit elviselni és megtenni kész népe. Történelmünk talán legszörnyűbb világégésének megannyi szennye és fájdalma. Egy kor, amelyben a szerepeket a pillanat esélye vagy a túlélés belső parancsa osztja és csupán a vak véletlenen múlik, kiből lesz gyilkos vagy halott, bűnös vagy áldozat. Idestova hetven éve mindennek, de Európának ebben a sarkában nincs egyetlen család, amely ne hordozná ma is az akkor történtek következményeit. Talán ezért is lett akkora sikere Radványi Géza Valahol Európában című, 1947–ben készült (egyébként valós történetet feldolgozó) filmjének. A belőle készült muzicalt pedig ma is telt ház előtt játsszák Európa–szerte, különböző „olvasatokban” és rendezői koncepció szerint színpadra állítva. És a legtöbbjük úgy találja meg benne kora és környezete legégetőbb, elevenbe vágó kérdéseit, igazságait, hogy a néző még sokáig nem tud szabadulni a látottak hatása alól. Most is ez történt.
Ártatlanok?
Ez az előadás olyan dolgokra érez rá, amiért sok művészen betelt már nálunk a „mondj igazat, betörik a fejed” mondás évszázados tapasztalatokból leszűrt jóslata. Miért fogadták el mégis? Mert egy hajszállal innen marad azon a láthatatlan határon, ameddig a valóság kendőzetlen arca még nem szül visszatetszést? Vagy az időbeli távolság, illetve a részletek különböző volta segít elhitetni magukkal a darab gyerekszereplőivel hasonló helyzetekben vergődő kiskorúak sorsáért bár a lelkiismeret ítélőszéke elé citálhatóknak, hogy itt valami egészen másról van szó? Netán az előadás legellenszenvesebb felnőttjét, a kapitányt (egyébként ragyogóan!) alakító Bessenyei István szerepértelmezése — meg kell keresni a figura igazát — működik sokkal tágabb értelemben, mint első hallásra gondolnánk?
Hiszen „igaza mindenkinek van”, és az „elvakult, kérlelhetetlen hit valamiben” napjainkban is annyi, magát kifejezetten jó embernek és még jobb magyarnak tartó, közmegbecsülésnek örvendő kortársunkat hajszolja hosszú távon hasonló következményekkel járó tettekbe.
A remény hordozói
Ami az önvédelem értelmetlen erőszakká torzult, éppen a legártatlanabbak túlélését veszélyeztető világát mégis elviselni segíthet, mégis a nyers erő ellentéte. Az eldurvult kamaszok ösztönös vágya a jóra akár néhány emberi szóval, becsületes kiállással felébreszthető, sőt, a háború poklában elnyomorodott lelkű felnőttek is megtalálhatják egészen soha el nem veszített emberségüket. István István látszólagos eszköztelenségében is árnyaltan, testtartásból, hangsúlyokból építkezve teszi hitelessé a tanító alakját. A színpadon még soha meg nem szólalt gyermekszereplőknek és a társulat művészeinek közös jelenetei pedig nemhogy rontanák az összhatást, de kiváló teljesítményekre ösztönöznek. Galló Ernő (Hosszú) szinte megsokszorozza önmagát, Vencz Stella (Suhanc) úgy járja be a kegyetlen bandavezér fiúszerepébe menekült, sebzett lány egykori mivoltába visszataláló útját, hogy közben a kicsikre is állandóan figyelniük, táncuk, énekük, közös jeleneteik egységét őrizniük kell.
Tóth–Páll Miklós esendő, öreg művésze szinte új életet nyer azzal, amit az üldözött, kiközösített gyerekekért — a jövőért? — tesz. Ha mégis van remény, az az erőszak világával szembeszegezhető emberségben, a szeretetre, igazságra való törekvésben van, sugallja az előadás.
Csak „nem szabad félni”, énekli a legártatlanabb áldozatot, Kuksit siratva az Évává visszavedlett Suhanc. Ám dalából kiérezhető a ma minden bizonytalansága.