— Alig néhány hónapja tagja a Harag György Társulatnak és máris főszerepet kapott. Kérem, meséljen életéről, eddigi pályafutásáról!

— Magyarországon, Szombathelyen születtem (Vas megye). Képzőművészeti középiskolába jártam, egy ideig kacérkodtam a képzőművészeti karrierrel, és ez a vonal ma is megmaradt, időnként festek vagy rajzolok. Később úgy döntöttem, hogy pszichológia szakra megyek, de az utolsó pillanatban mégis a színészet mellett döntöttem. Hirdettek egy képzést a budapesti Shakespeare Akadémián, oda jelentkeztem és rögtön az iskola elvégzése után kaptam egy nagyobb szerepet az egyik alternatív társulatnál. Elkezdtem az alternatív színházi vonalon mozogni Budapesten, és később is megmaradt az, hogy inkább szabadúszóként dolgoztam. Játszottam nagyobb kőszínházaknál is, de mégsem kötöttem állandó szerződést sehol. Ennek az volt a szépsége, hogy különböző metódusokat ismerhettem meg és több, különböző stílusú rendezővel dolgozhattam. A Budapesti Kamaraszínházba sikerült egy vendégprodukciót bevinnem 2007-ben: írtam és rendeztem egy kétfelvonásos darabot Haiku címmel, ezt színészkollégákkal állítottuk össze közösen. A produkciót befogadta a Kamaraszínház, egy évig volt műsoron, ami számomra akkor, pályakezdőként nagy siker volt.

— Egy jól induló pálya legsikeresebb időszakában elhagyta Magyarországot. Mi késztette erre a döntésre?

— Úgy éreztem, ki kell próbálni, milyen az országon kívüli létezés, mi zajlik tőlünk egy kicsit távolabb. Ez egy teljesen más úton történt. A képeimet kiállították Manhattanben, egy nemzetközi kiállításon, így kaptam vízumot, és tölthettem másfél évet New Yorkban 2008-tól. Miután visszamentem Magyarországra, igyekeztem visszakerülni a körforgásba, ami nagyjából sikerült is.

— Hogyan került Szatmárnémetibe?

— Ennek két oka van. Az egyik magánéleti, az én kedvesem nagybányai, most végzi a mesterképzést a színművészeti egyetemen. A másik ok a szakmai vonal. Engem érdekel ez a fajta színház, ami úgy érzem, hiánycikk Budapesten, ez a tradíciókból építkező színház, ami nem vágja el a köldökzsinórt, nem utasítja el a tradíciókat és a katarzis szükségességét. Egy folyton megújuló, de mégis a színház régi értékeit megőrző vonal. Körülbelül öt éve, egy vendégelőadással (Az ember tragédiája) turnéztunk Hargita megyében, akkor szerettem bele Erdélybe. Az újratalálkozás bő másfél éve volt, amikor láthattam itteni előadásokat, és akkor úgy éreztem, hogy ez érdekel, ebben van lélek, ebben van szív. Mindamellett, hogy tudom, milyen gazdasági nehézségekkel és kötöttségekkel néz szembe az itt élő magyarság, vagy egyáltalán a kisebbségi színház, és ezzel dacolva igyekeznek mindig maximális szakmaiságot hozni.

— Hogy érzi magát ebben a szerepben?

— Az Én és a kisöcsém nekem nagyon izgalmas kihívás volt, mert eddig nem játszottam operettben. Számomra ez egy új tanulási folyamat volt. Eddig inkább drámai, prózai színésznek gondoltam magam. Az operett egy olyan tradíció, ami kell a magyar közönségnek, és ezt teljesen pozitív értelemben mondom. Mindig is felnéztem azokra az emberekre, akik képesek voltak ezeket a kívülről látszólag könnyed alakításokat és rendezéseket létrehozni, vagy akár az írókra, akik képesek voltak ezeket a darabokat ilyen frappánsan megírni, mert e mögött van egy hihetetlen pontos szerkezeti felépítés és komoly összmunka. A színészeknek egymásra kell hangolódniuk, a szövegnek, a zenének, a táncnak a ritmusát összhangba kell hozni. Nekem ez egy nagyon szép találkozás, azt gondolom, és remélem, hogy sikerül magamból is átszűrni valamit ezen az alakításon, és, hogy sikerül ennek a szereplőnek több oldalát is megmutatni. Akik tapasztaltabbak nálam ebben a stílusban, azoktól az emberektől most nagyon sokat tanulok: mind a rendezőtől (Bessenyei István), mind a tapasztaltabb kollégáktól. Ez egy nagyon jó biztonsági háló, hogy tudok élni az ő segítségükkel és azzal a nyitottsággal, ami meghatározza a Harag György Társulat munkamorálját.

— Tervezi, hogy hosszú távon Szatmárnémetiben marad?

— Egyelőre egyéves szerződésem van, de ahogy jobban és jobban belemerülök a munkába, úgy érzem, egyre inkább megszeretem az itteni közeget és közönséget, és összességében az itteni munkát. Kezdem egyre jobban az otthonomnak érezni ezt a helyet, de természetesen mindez nem csak rajtam múlik.