„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska falu a távoli Afrika kellős közepén. Ott élt egy anya három kisfiával. Nagyon szegények voltak, nem volt semmijük. Azaz valamijük mégiscsak volt: az anya gyönyörű, ébenfekete haja, ami olyan hosszúra nőtt, hogy a falu egyik szélétől a másikig ért. Ez a haj minden szorult helyzetből kihúzta őket: ha megéheztek, hálónak használták, ha unatkoztak, ugróköteleztek vele, ha eleredt eső, egyszerűen beálltak alá. Hanem a három fiú egy nap megnőtt, és elindult szerencsét próbálni…”

Vajon bármeddig elér értük az anyai haj?  

A Badu mama gyermekei című előadás az önzetlen, önfeláldozó szeretetről mesél, illetve arra a kérdésre keresi a választ: hogyan lehet jól szeretni? Badu Mama szembesül azzal, hogy szeretete fojtogató lehet gyermekei számára, a három fiúnak pedig rá kell jönnie, hogy az otthontól, a szülőktől való elszakadás nem jelenti azok megtagadását, és hogy bizonyos élethelyzetekben merniük kell a szülő segítségét kérni. Másrészt a három fiú eltérő sorsa kiválóan érzékelteti, milyen globális folyamatok működtetik a földünket, milyen hatással vannak egymás életére az egymástól földrajzi és szociális értelemben is távol álló emberek. Anélkül, hogy bármi sejtelmük lenne róla, a három fiú élete újra és újra keresztezi egymást – akár egy hajfonat tincsei.