Madách a XIX. század végén befejezte a nagy emberiség költeményét. De a történet nem ért véget. Minket az izgatott, vajon milyen alkut kötne ma az Úr Luciferrel és milyen történetekbe sodorta Ádámot és Évát a huszadik század. Felkérésünkre ennek nyomába eredt a mai magyar irodalmi élet négy kiváló személyisége, hogy kalauzunk legyen ezen a kalandokban gazdag virtuális túrán.

Márton László Keretjátéka olyan téren és időn kívüli foglalatba helyezi a nagy egészet, amely felidézi a Paradicsomot. Szikora János rendező pedig azzal is megküzdött, hogy az Úr valahogy mégis megjelenjen a színpadon: „Gondoltam, ha már Németh Antal (sajnálatos módon az ő nevét elfelejtették a Tragédia színháztörténetében, pedig nagyon jelentős volt az az újítás, nevezetesen, ő kitalálta, hogy a korszak nagy vívmánya, a rádió, a test és kép nélküli hang közvetítése volna a legalkalmasabb az Úr megjelenítésére – a szerk.) a kor technikai vívmányaihoz nyúlt, akkor én is oda nyúlok – amit még Németh Antal sem ismerhetett – és az egyik technikai vívmányunk a drón. Ami kiválóan alkalmas arra, hogy úgy jelenjen meg, hogy feltételezünk mögötte egy irányító, egy megfigyelő személyt vagy apparátust, tehát a drón, ami itt most az Urat közvetíti, testileg lehoz valamit a színpadra, ugyanakkor mégis jelzi, hogy emögött a készülék mögött van valami, az Úr, amit nem láthatunk, csak a hangját halljuk.

Sághy Tamás Ádámként lép színpadra. Egy olyan emberpár férfi tagja, akik közös múlttal rendelkeznek: „Nem ők az első emberpár – ahogy Madách-nál meg volt írva – pontosabban, mint kiderül egyetlen emberpárként maradtak egy új dimenzióban, egy új bolygón valahol a világűrben, mert a régi Föld kihalt. Magyarán, ennek az Ádámnak és Évának van múltja, amire nem emlékeznek, mert a felsőbb akarat kitörölte az emlékezetüket, halvány foszlányok vannak, de gondolati szinten mégis olyanok, mint az első emberpár. Nagyon érdekes ez a naivitás, kevés olyan szerepet játszottam, amiben ez van, úgyhogy ez nekem kifejezetten érdekes és izgalmas.”