Beckett ritkán játszott drámájával érkezik a szombathelyi Weöres Sándor Színház a Szkénébe: A játszma végét – Zsótér Sándor rendezésében – októberben két alkalommal is láthatja a közönség.

A Nobel-díjas Samuel Beckett-nek a Godot-ra várva című mára már legendás abszurd hozta meg a világhírt, pedig első bemutatói (Párizsban, Londonban és New Yorkban) igencsak vegyes fogadtatásban részesültek. Ez a vegyes fogadtatás ugyanakkor termékenynek is bizonyult, hiszen Beckett később számos színműt, hang- és televíziósjátékot jegyzett, amelyeket igen gyakran ő maga is rendezett.  A játszma vége az ötvenes-hatvanas években született, méghozzá franciául – az író ugyanis úgy vélte, hogy a francia nyelv használata mélyebb, alaposabb gondolkodásra ösztönzi, amely révén kifejezésmódja is sallangmentesebbé válik. A drámát 1957. április 1-jén mutatták be Londonban – a szerző maga fordította le angolra –, és még ugyanebben a hónapban a párizsi premierre is sor került, ráadásul azonos szereposztásban. 

„Beckettet játszani színésztréning. A tér és az eszközök adottak. A szerzői instrukciók látszólag kevés teret hagynak, de a lehetőségek száma éppen ezért végtelen. Beckett a levegővételeket is beírta, de a jellegét nem határozta meg. A folyamatosan ismétlődő, elsőre értelmetlennek tűnő párbeszéd Zsótér olvasatában inkább hiperrealista, mint abszurd.” – nyilatkozta Major Erik a szombathelyi előadás kapcsán.

A dráma dialógusai olyan erőteljes víziókat idéznek, amelyek nemcsak hogy a múlt századi irodalom csúcsteljesítményei, de borzongatóan rímelnek mindennapjaink tűrhetetlen megalkuvásaira is. Éppen ezért a „semmi ágán” egyensúlyozó antihősöket látva előbb-utóbb kénytelen vagyunk feltenni magunknak a legelemibb kérdést: van-e élet a halál előtt?

„Látványos vegetálást nézünk, amelyet mintha a szereplők elviselhetőbbnek élnének meg, mint mi. Elkerülhetetlen már előadás közben (de utólag feltétlenül) saját megalkuvásainkra is gondolni, és mindarra, ami mások számára tűrhetetlennek látszik a mi életünkben, és mi még mindig bírjuk.” – olvashatjuk a Mezei Néző blogján.

A Weöres Sándor Színház előadása idén májusban debütált, Nagy-Bakonyi Boglárka, Major Erik – akit a Szkéné közönsége a Woyzeckből is ismerhet – Szerémi Zoltán és Németh Judit szereplésével. A rendező, Zsótér Sándor jól összeszokott csapattal érkezett a színházhoz, ám a szerepkörök határai ezúttal elhalványodtak: Beckett drámájának fordításán ezúttal Ungár Júlia dramaturg és a látványvilágért felelő Ambrus Mária egyaránt dolgozott. Az előadás további különlegessége, hogy a környezettudatosság jegyében készült díszlet markánsan eltávolodik a korábbi darabértelmezésektől, ugyanis a szereplők ezúttal nem egy világvégi, szürke bunkerben találják magukat.

 „Ambrus Mária narancssárga, majdnem napfényben úszó színpadképet teremtett a műanyag építkezési járófelületekből, amelyek körbeveszik az egész teret, a mennyezetet, az oldalfalakat, a padlót borítják. (…) Fényűző életterek az egymástól elszakított, de örökké összetartozó két öregnek. Elpusztul a világ? Sok a halál? Szolgalélekkel engedelmeskedünk a képességtelen zsarnoknak? Na és? Ha ilyen, akkor nem szomorkodhatunk.” – írta Józsa Ágnes a Criticai Lapokban.

A Budapesten búcsúzó előadás október 12-én két alkalommal, 18 és 21 órától látható a másodikon.