Egy nyüzsgő világváros eldugott, olcsó szállodájába megérkezik a világhírű mutatványos, Antoni professzor. A szálloda furcsa inasa (tulajdonosa? szelleme?) régi ismerősként köszönti. Különös hely ez, ahol a világ legnevesebb orfeumművészei szállnak meg évadról évadra: mutatványosok, táncosnők, artisták, erőművészek, akik valamilyen rejtélyes okból éppen itt keresnek menedéket, megnyugvást, otthont az otthontalanságban.

Mutatványosunk is itt, ezek között a falak között pillant rá kérlelhetetlen öngúnnyal és őszinteséggel egész elvesztegetett életére és mélységes magányára. A mutatványos-lét, amely elemésztette egész életét, amely megfosztotta a tisztes egzisztencia, a család, a szerelem minden örömétől, ugyanakkor az egyetlen, amely kiutat jelent a kilátástalanságból. Bábjaival játszva szobája magányában saját vigasztalására próbálja meg átélni a családi élet, a barátság, az apaság, a házasság minden „normális” embernek kijáró magánboldogságát és gyötrelmeit. És ez a játék talán túlságosan is jól sikerül…

Bessenyei Gedő István értelmezésében a darab nem pusztán a művészléttel járó elkerülhetetlen külső, de legfőképp belső magányról szól, hanem azt a kérdést is felveti: vajon nem bábok vagyunk-e alapvetően mindannyian egy rejtélyes idegen kezében, aki úgy járja át hotelszobánk belső tereit, mint a gazda albérlője szobáját, ha titkos mustrát akar tartani? Magányunk ilyen értelemben nyilvános magány, egy másik, éppoly magányos bábos tekintete előtt, akit talán éppúgy zsinóron mozgat valaki…