Az okostelefonok világában, a már-már fojtogatóan reánk zúduló hírzuhatagban nehezen, vagy alig-alig elképzelhető, hogy nem is olyan régen – a történésektőlsűrű idő gyorsan rohan – a bajba jutott, a kétségbeesett, az életveszélybe került ember segélykérő üzenetét palackba zárta és a szeszélyesen áramló óceán hullámaira bízta, azzal a reménnyel, hogy valahol az emberség egy csendesebb-nyugodtabb öblében célhoz ér.

Majtényi Erik Üzenet a palackban című jegyzetében írja: „...a palackposta jelképe voltaképpen az író célját, élete értelmét fejezi ki”. A reményt, a bizakodást, „hogy a maga vízre bocsájtott palackjainak is célhoz érhet egy bizonyos hányada”.

Majtényi vízre bocsátott palackjaiból harmincötöt horgásztunk ki. És egyáltalán nem palástolt izgalommal nyitogattuk őket sorra: váratlan, meglepő, furcsa, incselkedő, sajgóan fájó, elgondolkodtató, cinkosan fügét mutató, töprengő, puha-melegen lírai üzenetek: „rügyet fakasztanék meztelen ágon”, „játszatok velem”, „egy vers szavalja önmagát”, „a kenyérbolt bezárt”, „ha nagyon fázol, közelebb húzódhatsz az emberekhez”, „megjött a négyes villamos”, „egy kéz melege kihűl a rézkilincsen”, „és nem mondták neki, hogy nagyfejű”, „máglyát gyújt a frizurák boglyáiban az ifjúság”, „legszebbik álmunk bundát ígér”, „nem láttatok kint ácsorogni este a kaputok előtt”,”kérek egy dupla rövidet!”, „ember vagyok, kit boldogságra szántak”, „mit feleljek, ha minden válasz visszás és fonák”, „szempillád rebben, mint lüktetés a kötözött sebben”, „a vonat többé nem indul tovább”...

Az előadásban együtt sorra nyitogatunk minden palackot abban a reményben, hogy célhoz érnek az író üzenetei.

„Irigylem Majtényi Eriket...” – ez is egy az üzenetek közül. És ha az idézőjeleket elhagyom, én is mondhatom: irigylem Majtényi Eriket, aki a gyűjtőtáborok, a Sziguranca, alagsorai, a donyeci szénbányák után valahogy így tudott emlékezni: minden éhség közül a betűéhség volt a legelviselhetetlenebb! (László Zita, Hencz József)