Több, mint fél évszázad, két-három emberöltő, 14 igazgató, ki tudja, hány bemutatóhoz, szereplőnek alkottak frizurát és sminket. A Magyar Teátrum-díjas mesterek 2016 óta a Békéscsabai Jókai Színház örökös tagjai.

 A fodrászműhely a színház első emeletén különös világ. Színház a színházban, a nyugalom szigete a káoszban, a hektikus rohanásban. Komoly múzeum, dokumentumok és relikviák értékes tára, ugyanakkor csecsebecséivel hangulatos régiségbolt, piaci bazár benyomását is kelti. Igaz, a tükrök előtt nem szokványos kuncsaftok ülnek, és a fodrászok itt ritkán vágnak, festenek hajat. Alkotnak viszont mesebeli költeményeket, parókákat a világirodalom minden korszakához és stílusában, sminkelnek tündéreket és szörnyeket. Háttérnek nem a kereskedelmi rádiók örökzöldjei vagy buta reklámjai szólnak, hanem az ügyelő hívja határozottan a színészeket. Az éppen zajló előadás vagy főpróba szereplőit, akik már jelmezben kapják Karcsitól és Verától a színpadképes ábrázathoz az utolsó simításokat. Mi más, mint színházi plakátok, fotók adják a díszletet: a falakról hírességek, emlékezetes alakítások kelnek életre. Rengeteg maszk, paróka, masni, hajcsatt, bizsu, pipere cucc, kozmetikum, festék, színek, illatok. Minden tárgynak saját története van, és ha mind megszólalna, alighanem örökké tartana az előadás.

Igen, a fodrászműhely is szentély, nem csak a színpad! Itt sűrűsödik fél évszázad, sőt hatvan év történelme, szakma és hivatás, múlt és jelen tudása. Múzeumnál elevenebb, üzletnél emelkedettebb ez a hely; mert légköre, varázsa van. Aki itt belép, nemcsak külsőleg változik – megszépül vagy gonosznak ábrázolják -, hanem lelkileg is feltöltődik. A mesterek keze alatt más ember lesz.

Nincs még egy ilyen hűséges háttérmunkás, aki ilyen hosszú ideje szolgálná a színházat, mint Lakatosék. Karcsi 1966-ban - Vass Károly igazgató idején - műhelyfőnöknek, fodrásztárvezetőnek szerződött Békéscsabára. A katonaság előtt Budapesten volt fodrásztanuló, az Operánál sajátította el a szakma fortélyait. Mesterlevelét a hatvanas évek elején férfi és női fodrászként kapta. A szakvizsgához tudni kellett parókát készíteni, a póthajjal kezdeni valamit. Annak idején maszek fodrászhoz járt tanulni, mert csak az „utcai fodrászatból” lehetett levizsgázni. A színházban ugyanis hajat ritkán vágnak, inkább csak igazítanak a paróka alatt, befésülik az előadás minden szereplőjének frizuráját.

A színész nem játszik minden darabban, de a fodrász nélkül egyetlen este sem megy fel a függöny. Ötven, hatvan éve egyetlen este sem. Lakatosék tapasztalata szerint az egész színházi szakma országszerte keveset foglalkozik azokkal a műhelyekkel, amelyek az előadásokat kiszolgálják. Fekete Péter akkori igazgató úttörő munkát végzett, amikor 2007-ben a Színitanodában a háttérszakmák oktatását bevezette, majd a tárak dolgozóinak elismerésére megalapította a Magyar Teátrum Díjat, amit elsőként nyertek el.

- A színházban az előadások kiszolgálása a legkeményebb munka – állítja Karcsi. - A színész játszik egy darabban, aztán háromban nem, utána megint egyben. Van ideje, amikor együtt lehet a családjával. Nekünk viszont nincs, mert minden egyes esténk foglalt, jönni kell, sokszor délután, hétvégén. Ritka az az öltöztető, kellékes, aki nem elvált. Csak akkor működik a család, ha mind a ketten itt dolgozunk. A színházi munka a családdal szinte összeegyeztethetetlen.

Nekik valahogy mégis sikerült. A műhelyben „egymásba botlottak”, két és fél év után összeházasodtak, azóta együtt vannak. A gyerekek mellé mindig fogadtak valakit. Semmi sincs áldozat nélkül. „A színészgyerekek, a műszaki gyerekek nem szeretik a színházat.” Persze, hogy nem, hiszen úgy nőnek fel, hogy a szüleik nincsenek velük, elmennek otthonról, mindig a színház a fontosabb. Sorolják a példákat: az egyik gyerek még előadásra sem volt hajlandó bejönni, a másik utálta a pályát, ami elvette tőle az anyját, az apját.

Nincs magánélet, nem nyolcórás műszak. De ha nem szeretnék annyira a színházat, nyilván váltottak volna, vagy abbahagyják, amikor a normális emberfiák például nyugdíjba mennek, mehetnek. Karcsi és Vera viszont örökké fésül, sminkel. Erre a szakmára a nyugdíjazás sem vonatkozik? A színházban a fodrász addig dolgozik, amíg…, amíg csak akar? Úgy tűnik. Nem kötelező abbahagyni, és természetesen nem is akarják. Szerintem eszükbe sem jut, hogy nélkülük is felmehet egyszer a függöny.

Utánpótlás? Akad érdeklődő, de nincs kitartás. Előadás, próba nem tűr öt perc késést sem. Azt látom több színháznál, hogy amikor ölbe kellene venni a fafejet, húzogatni egyenként a hajszálakat, az már nem megy. Nem veszik már kézbe a tűt… Nagyon nehéz munka, időigényes, türelem kell hozzá - magyarázza Karcsi. - Ezért ma már a körszakállat, a parókát inkább csináltatják. Ez a része a szakmának nem vonzó a fiatalok számára. Kisminkelni szeretnek, a látvány vonzó nekik. Itt rengeteg dolog van, ami nem látványos, hanem alap, kiindulás. Fűzögetni, varrogatni nehéz meló, és a fiatalokat nem érdekli.
A fiatalok csak akkor kapnak szakmunkásbizonyítványt, ha a hajmunkákhoz is értenek. A kniffelést, treffelést meg kell tanulni – folytatja Vera. - Az se mindegy, hogy valaki elsajátítja, hogyan kell a levágott hajat csomózni, hurkolni, elkészíteni, vagy csak levágja és eldobja a szemétbe. A mi mestereink annak idején ezeket a fogásokat mind megtanították. Amikor én iskolába jártam, az osztálytársaim szerették, ha elmeséltem, mit csináltam a színházban. Olyan feladatokról ugyanis a szakkönyvekben nem olvashattak, a tanártól sem hallhattak.

Lakatosék szerint a lényeg, hogy a néző nem kíváncsi a leizzadt, zsíros, csillogó arcra, bálványt akar látni, nem pattanást, halálsápadt ábrázatot. Álláspontjuk hagyományos: a darab, a kor megértéséhez, a színházi varázslathoz nagyban hozzájárul a jelmez, a frizura és a smink. A nézőnek tetszik a látvány, a jelmez, a haj, a smink kell, hogy beleélje magát a történetbe, bár nem mindig akarja, hogy a tükörben magára ismerjen. A színház legyen színház, varázslat, mese, hangulat!

Elszaladt ez a pár év… - mondja Karcsi. Jó pár év. Fel sem tűnt nekik, milyen sok, mert mindig azt csinálták, amit szerettek. A darabokat valószínűleg hajakban, sminkekben „mérik”, nem szereposztásban. A címekre nem biztos, hogy emlékeznek, de a bajuszok, szakállak megvannak.

Arcok, hajak mögött sorsok, a színház története és a magyar történelem! Meg a véletlenek. Vera tanulóként 15 évesen 1957-ben került a színházhoz. Három esztendővel azelőtt önállósult az intézmény, lett saját társulata. Albérletben lakott náluk pár színész és a mestere, a szegedi fodrász. Kulák gyereknek bélyegezve nem vették fel sehová, jól jött a színházi fodrász lehetőség.

Emlékszem, kijárási tilalom volt ’56 után. Letagadtam, hogy én este dolgozom, a fodrásszal jártam be otthonról, meg haza előadás után. A forradalomban a színészek voltak a hangadók. Láttuk a balhét, anyukáék otthon a rádiót hallgatták. Megmaradt az élmény, az is, hogy mindenki félt… Aztán 1966-ban jött Karcsi, azóta ez a közös otthonunk…

Ami a színésznek a siker, a taps, az a fodrásznak, sminkesnek is elismerés. A kulisszák mögött annak a tapsnak ugyanúgy örülnek, mint ha a színpadon köszönnék meg. Gondolatban, érzésben ott vannak – a mesterségükkel, a szolgálatukkal. Ez az életük, és imádják, nincs mese. Díj, kitüntetés, örökös tagság - mindez szívet melengető érzés, megerősítés, de az élet megy tovább, és a munka nem lesz kevesebb, a fodrászműhelyben biztosan nem.