Hírek
„Nekünk nincs szükségünk jazzre, van gyönyörű népzenénk, felesleges, hogy a jazz karjaiba vessük magunkat.” Ezzel a Bartók Bélától származó idézettel nagyjából rövidre is zárhatnánk a zeneszerző és a jazz viszonyát körbejáró cikkünket. A két zenei univerzum között látszólag nem volt meg a szikra, nem jött létre a kapcsolat. De ha közelebből vizsgáljuk meg a működésképtelen viszonyt, kiderülhet, hogy Bartók és a jazz azért titkon mégis barátok lettek.
Könyvében a Bartók-tanítvány Székely Júlia felidézi, hogy épp egy standard jazzdarabot gyakorolt, mikor mestere felszólította, hogy azonnal hagyja abba. Néhány héttel később azonban a Chocolate Kiddies nevű, afroamerikai zenészekből álló zenekar előadásán nemcsak a gyakorolt darabot hallhatta újra, de a zajos nyilvánosságot kerülő Bartókkal is összetalálkozott. A zeneszerző a jelenlétét így magyarázta: „Ezek értenek hozzá, de maga nem.”
Bartók Béla nem zsigeri alapon utasította el a jazzt. A húszas évek végén, amerikai turnéja után interjút adott az erdélyi Ellenzéknek, amelyben kifejtette, hogy a jazzt kezdetekben izgalmas műfajnak látta, amit azonban az idők során a műkomponisták elsekélyesítettek. Hogy kik is voltak ezek az ádáz műkomponisták, azt csak találgathatjuk. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha többek között Stravinskyra gondolunk, akinek a korai jazzimprovizációs gyakorlatot és ragtime-képletet felhasználó Piano Rag Musicjáról Bartók megsemmisítő véleménnyel volt.
Más kérdés, hogy nyomokban Bartók Béla zenéjében is megtalálhatjuk a jazz hatásait. Ezek közül is a legnyilvánvalóbb a Benny Goodman számára írt Kontrasztok, amelyről a jazzklarinétos így nyilatkozott: „Hihetetlenül nehéz mű, mondhatnám, a legsátánibb az egész klarinétirodalomban. Nem tudom, hány példányban fog a lemez elkelni; a műben kifejtett gondolatok az amerikai hallgatóktól meglehetősen idegenek. Számomra ez a zene mélyen izgalmas…” Máté J. György A rögtönzés művészete című jazztörténeti könyvében azt is feltárta, hogy az 1. zongoraverseny, az 5. vonósnégyes, valamint a Concerto is tartalmaz távoli jazzreminiszcenciákat, utóbbira Molnár Antal egy helyen egyenesen „sláger-szenny”-ként hivatkozott.
Hogyan lehet, hogy mindezek ellenére Bartók a jazz egyik legfontosabb komolyzenei inspirációja lett Duke Ellingtontól John Coltrane-en át Chick Coreáig, munkássága pedig nagyobb hatással volt a műfaj fejlődésére, mint a jazz iránt komolyan érdeklődő Stravinskyé vagy Pendereckié?
Bartók egész életében úgy hivatkozott a népzenére, mint a zenei forrásra, amely segített neki lerázni műveiről a mollok és dúrok igáját, ez a kompozíciós szemlélet pedig nagyon erősen köthető a jazzhez is. Valószínűbb azonban, hogy kapcsolódásukat még ennél is mélyebben, a hitvallások és alkotói attitűdök szintjén kell keresni. Bartók figyelme 1906 táján fordult a magyar népzene felé. Már ekkor egyértelmű volt számára: vagy rögzíti ezt a hihetetlenül gazdag népi kultúrát, vagy hagyja elveszni örökre. A jazz születése ugyanilyen szoros kapcsolatban áll az afroamerikai népzenei kultúrával, a tét pedig hasonlóan nagy volt. Ahogy Bartók zenéjében, úgy a jazz esetében is ez a népi hagyomány adja minden hang gyökerét.
A zeneszerző forradalmi viszonya a hagyományokhoz, az ősökhöz és a kortárs világhoz nemcsak egy születőben lévő műfajnak adott inspirációs forrást, hanem jazz-zenészek elkövetkező generációi számára mutatott fel érvényes alkotói szerepmodellt.
A Bartók Tavasz programját ugyanennek a szellemiségnek a jegyében állították össze. Olyan előadók szerepelnek, akik a legmélyebb ismerettel rendelkeznek egy-egy zenei világ ősforrásairól, és eközben bátran képviselik saját, autentikus, semmivel össze nem téveszthető zenei nyelvüket – a komolyzenétől a jazzen át az elektronikus zenéig. És tovább.
Cím kép:
Karosi Júlia 2020-as, Without Dimensons című albumán több Bartók művet is feldolgozott, amelyről később a BBC Music Magazine kritikusa, Gary Booth a következőképp fogalmazott: „Bartók Béla műveinek emlékezetes interpretációi (Karosi hangszerelésében), és az ezekhez kapcsolódó saját szerzemények egyaránt gyönyörűek."
-
Interjúk
„A színház mindig azoknak volt fontosabb, akik csinálják.”
Közismert nézet, a hang a lélek esszenciája. A hangban sűrűsödik össze az ember lényege. Kicsendül belőle szinte minden érzés. A hang éppúgy árulkodik a korról, mint a temperamentumról. Egy színész számára pedig különösképp meghatározó. Bezerédi Zoltán bár keveset szinkronizál, hangja mégis összetéveszthetetlenül markáns és egyedi. Önazonos. Gyulay Eszter -
Interjúk
„Azt nézzék, hogy a Blanche-t hogyan játszom el.”
Takács Kati 1975-ben kezdte hivatalos színészi pályáját, de már több mint 50 éve játszik színpadon. Ez idő alatt megjárt jónéhány színházat, voltak emlékezetes alakításai, összegyűjtött rengeteg tapasztalatot, tudást. A Budaörsi Latinovits Színház társulati tagja, ahol mostanság Blanche-ként és Poloniusként remekel. Vele beszélgettünk. Farkas Éva -
Interjúk
„Minőségpárti voltam egész életemben.”
S ha az egész pályájában gondolkodunk, a ’60-as évek is bejönnek a képbe. Az egykori színházigazgatóval, rendezővel és a ma is aktív színésszel beszélgettünk. Farkas Éva